A javítóipari ragasztás­technológia örök…

És ezzel utalunk arra, hogy már néhány évtizede „örök” téma a javítómunka elmaradhatatlan kötési, kitöltési technológiája, a fejlesztése sem áll meg, hogy egyre kiválóbb tulajdonságokkal ruházza fel a ragasztókat. Az autójavításban a ragasztástechnológia nemcsak elfogadott, hanem több helyen előírt javítási módszer. Legalább nyolcvan éve, hogy polgárjogot kapott.

Az 1950-es években gyenge kötésszilárdságú anyagokat – főleg természetes alapúakat – használtak, például díszítőelemek rögzítésére és nem szerkezeti elemek kötésére.

Az 1970–1980-as években nyertek teret a műanyag elemek. Például lökhárító, műszerfal, amit már nem lehetett hagyományos módon javítani. Ekkor kezdtek terjedni a gyorsan kötő, kétkomponensű műanyagragasztók a karosszériajavításban is.

Az 1990-es években jelent meg a szerkezeti elemek ragasztása alumínium- és kompozitanyagok kötésére. Az utángyártott javítástechnológiák is kezdték ezt követni.

A 2000-es évektől napjainkig teljes körű az elfogadottság. A gyári javítási utasítások egyre gyakrabban írják elő a ragasztást. A modern autók karosszériájának 20–40%-a ragasztott kötéseket tartalmaz.

Ez a technológia különösen hasznos olyan alkalmazásokban, ahol a hagyományos mechanikai rögzítések nem megengedettek vagy nem elegendőek, vagy nem praktikusak.