Autotechnika szakfolyóirat
Autotechnika szakfolyóirat
2020. augusztus | Olvasson bele!

Hogy kerül az olajba hamu?



A motorolajok történelmének kezdetét egy csalódás árnyékolta be: dr. John Ellis, a Valvoline megalapítója először a kőolaj gyógyító hatását kezdte vizsgálni. Hamar kiderült, hogy a kőolaj gyógyításra ugyan nem alkalmas (jóllehet korábban az indiánok is megpróbálták erre a célra használni), de az iparosodással gomba módra szaporodó gépek, majd az elmúlt század elején egyre több gyárból kigördülő autók motorjainak kenésére kifogástalan megoldást nyújt.

A motor működése közben az olaj egy része a dugattyúgyűrűk mentén az égéstérbe jut, ott a tüzelőanyaggal együtt elég. Az olaj elégése után visszamaradó, nem éghető égésterméket olajhamuként azonosítjuk. Maga a szénhidrogénekből álló alapolaj ebből a szempontból szinte „ártalmatlan”, az olajhamu keletkezéséért túlnyomó részben a fémes vegyületekből álló adalékok a felelősek. A hamutartalom mérése is az olaj elégetésével történik, az égetést követően visszamaradó hamut kénsavval reagáltatják, amelyek így szulfátokká alakulnak. Az így keletkezett szulfáthamu a hamuképző adalékanyagok mennyiségét jelzi az olajban. A kezdeti egyszerű felépítésű gépekhez és autókhoz nem volt szükség az adalékolatlan kőolajnál jobb minőségű kenőanyagra, így az olajhamuval hosszú ideig nem is foglalkoztak. Az egyre korszerűbb motorok változó követelményeivel az olajoknak is lépést kell tartaniuk, ami – a jobb minőségű alapolajok használata mellett – adalékolással érhető el. Az első fémtartalmú adalékot, a kopásgátló hatású ZDDP-t (cink-dialkylditiofoszfát) az 1940-es évek óta használjuk, 1980 (az API SF minősítés bevezetése) óta pedig a motorolajok már tartalmazhatják a napjainkban ismert összes funkcionális adalékot.



A teljes cikk az előfizetőinknek érhető el.
Ha Ön már rendelkezik előfizetéssel a megtekintéshez kérjük, jelentkezzen be.
Szeretne előfizetni? Itt megteheti.
hirdetés

hirdetés