Az új felépítmény mindig „tuti”?

Ha megnézzük napjaink haszongépjármű-gyártásának tendenciáit, akkor bizony nagyságrendekkel nagyobb az aránya a járóképes alvázaknak, hisz nincs olyan járműgyártó, aki a felépítményekkel szemben támasztott piaci igényeknek akár csak a tört részét saját termékpalettáról ki tudja elégíteni, azaz megéri tipizálnia. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs erre példa, de a vevői használati elvárások, a gazdaságossági igények nem ezt a fajta műszaki megközelítést támogatják, hanem az alapjárművek ún. egyedi felépítményezését, melyre immár egész iparág épül egyedi specializációkkal.

A járműtulajdonosoknak további örök dilemmája, hogy az adott gazdasági tevékenységükhöz illeszkedő, magasabb bekerülési költségű, de vélhetően hosszabb ideig kisebb karbantartási költségvetésű felépítmény adaptációkat rendeljenek meg, vagy már meglévő használt felépítményeket engedélyeztessenek kisebb beszerzési árért, de ebből kifolyólag intenzívebb „amortizációért”, magasabb beruházási kockázatért. Persze itt is megvannak a garanciális, szavatossági jogi kötelezettségek, melyek azonban a gyakorlatban addig hangoznak jól, míg az érintett felek – adott esetben a felépítményező és a vevő – között nem kerülnek előtérbe például minőségi nézetkülönbségek, és az addig megkötött „jó üzlet” immár az esetleges véleményeltérések miatt egyre több „gazdasági feszültséget generál”. És igen, ilyen esetekben a felek az érdekeik vélt/valós érvényesítésének támogatására független félként kérnek fel műszaki szakértőket, mint esetünkben is.