A száguldás aerodinamikája avagy „szárnyakat adunk vágyainknak”

Aki szakmai szemüvegen keresztül is nézte „Az aszfalt királyai” – eredeti címén: Ford v. Ferrari/ Le Mans ’66 – életrajzi-jármű technikatörténeti filmet, annak az emlékezetében megmaradhatott, mikor a Ford GT40 tesztelése során az aerodinamikai jellemzőket alapvetően műszeresen szerették volna megfigyelni, de az objektív és célravezető megoldás mégis az volt, hogy a jármű karosszériáját, Ken Miles, mint tesztpilóta tanácsára, fehér fonaldarabokkal ragasztották körbe. A valós körülmények közötti vizuális megfigyelés meghozta az eredményt. Ha megkérdezzük napjaink aerodinamikával foglalkozó mérnökeit, akkor ők is megerősítik, hogy bár jelenleg számos számítógépes szoftver modellezés, szélcsatorna áll rendelkezésre, a „fonal módszer” időtállósága megkerülhetetlen! Ne felejtsük el, hogy a járműkarosszériák tervezése során három lényeges dologra kell koncentrálni: „a teljes leszorítóerőre, a légellenállásra és az aerodinamikai egyensúlyra, vagyis az első és hátsó tengely közti terheléselosztásra”.

Az 1960-as évek dinamikus karosszériafejlesztései nélkül bizony napjaink járművei nem így néznének ki! Enzo Ferrari visszaemlékezéseiben összegezte, hogy a Maranello-istálló tervezőasztalán született meg 1961-ben a híres csapott hátú kivitel, majd egy év múlva a lassítás miatt fontos „csőr” az autó elején.