A Citroën Hydractive felfüggesztése

Paul Magès (1908–1999) francia feltaláló már 17 éves kora óta a Citroën-gyár szolgálatában állt. Számos fontos üzemi, karbantartási, üzemszervezési poszt betöltése után emelték ki és tették át a konstrukciós osztályra, hogy a tervezőasztalon lévő 2CV (Kacsa) futóművét tervezze meg. Hamar a felfüggesztések specialistája lett, önálló fejlesztési osztályt kapott, számtalan találmányának kísérleteit is ő vezette. Később a felfüggesztés atyja nevet is kiérdemelte. Megjegyzendő, hogy számos más autótechnikai területen is jelentőset alkotott. Hosszú út vezetett addig, míg 1949-ben megkezdődtek a hidropneumatikus felfüggesztés próbái a Szaharában és a hideg égövi országokban. A gyár 1953- ban úgy döntött, hogy ez a rugózás beépíthető sorozatgyártású autóba is, az első modell még a teszteket szolgálta, ez volt a Citroën 15/6 „Big Six” „Traction Avant”, majd ezek után jött az 1955-ben bemutatott DS19, az Istennő, ahová a hidropneumatikus felfüggesztést eredetileg is szánták. A DS19-nek már az első tengelye is megkapta ezt a felfüggesztést, szemben a „Traction Avant”-tal, ahol még csak a hátsó tengelyen volt beépítve.

A hőskorban közös rendszerben üzemelt a felfüggesztés, a félautomatikus váltóvezérlés, a kormányszervo, illetve a fékrendszer is, ami nem a hagyományos vákuumos rásegítést kapta, hanem a rendszer 130–170 bar közötti nyomástartaléka állt a fék rendelkezésére is. Markánsan élhet az idősebb generáció emlékképei között a DS gyári bemutatója, amin leszerelt jobb hátsó kerékkel piruetteket bemutató DS-ek prezentálták a hidropneumatikus felfüggesztés azon tulajdonságát, hogy a két hátsó kerék egyikének (!) sérülése esetén is (igaz, a legmagasabb állásban) megtartja menettulajdonságait a jármű.