A dobfék reneszánsza?

Gottlieb Daimler használt először, 1900-ban automobiljához dobféket, nagy találmány volt, ezzel leválthatták a tuskóféket, illetve a szalagféket. Ismert előnyei miatt gyorsan elterjedt az autóiparban. A járművek teljesítményének és a forgalomsűrűség növekedésével, a dobfék-kialakításnak előtérbe kerültek a hátrányai, a XX. század végére szinte teljesen elvesztette ez a fékszerkezet a jelentőségét. Mára már a kisautók többsége tárcsával fékez hátul is, az első dobfék pedig a hetvenes évek óta kihaltnak számít. A VW kompakt osztály dobfékje, a Bogár korának emléke, a Golf 4 óta régi és elavult. 1997 óta többnyire csak tárcsafékszerkezetet találunk a hátsó kerekeknél is. Dobféket elvétve csak a hátsó tengelyen és a kisebb járműkategóriákban találunk.

Amikor a gyártók váltottak dobfékről tárcsafékre, azt alaposan megindokolták: a legtöbb jellemző összehasonlításában a dobfék volt a vesztes, különösen az első tengelyen való felhasználásnál. Hőérzékenyek és a tárcsafékekhez képest gyakran több karbantartást igényeltek. A munkahengereknél a fékfolyadék-szivárgás okozta a legtöbb bajt. Ezenkívül érzékenyen reagálnak a súrlódási együttható eltérésre, a dobovalitásra, nagy lehet a fékerőeltérés és a fékerő-ingadozás. Főleg műszaki vizsgán okozott „megkifogásolást”. (A vizsgabiztosnak kellett a cipőtalpával a görgőre támaszkodnia, hogy kiegyenlítse a fékerőeltérést…)