Katalizált múlt és jövő

Az 1960-as években, egészen a ’70-es évek elejéig égetően fontos kérdés volt, hogy a tervezett emissziós előírásoknak meg tudnak-e felelni a benzinmotorok. Az volt a kisebbik probléma, hogy a benzin nem lehetett ólom-(vegyület-)tartalmú a katalizátorok és a lambda-szondák miatt, de ezt a technológiai kérdést a finomítók megoldották. A nagyobb bajt magának az Otto-motornak a specifikuma adta: nem lehetett egyszerű módon, közel egyidejűleg az oxidációt és a redukciót végrehajtani kipufogógázban, a kipufogócsőben egy katalizátorral. Megoldották! A három komponensre ható redoxkatalizátor (TWC) kifejlesztőinek örökös helye van az autós feltalálók dicsőségcsarnokában.

Ismert az azóta is változatlan emissziótechnika, és ez a jövő műszaki megoldása is. A katalizátor a három komponensre (CO és HC, valamint NOX) ható, háromutas, egyágyas kialakítású, oxidáló és redukáló reakciókat támogató katalizátor. Angol rövidítéssel TWC.

Az első TWC-vel szerelt autók az 1976-os modellévben jelentek meg, főként a General Motors és a Chrysler autóiban, hogy megfeleljenek az akkor életbe lépő, 1975-ös amerikai emissziós szabályozásoknak (Clean Air Act módosításai). 

Európában a háromutas katalizátorok széles körű alkalmazása csak az 1980-as évek közepétől indult, és 1993-ban, új benzines autókban vált kötelezővé az EU-ban (Euro 1 norma).

Cikkünkben annak nézünk utána, miben változott vagy változik napjainkban ez a katalizátor.