„30 év” – lapkiadásunk 30 évfolyama

Attól függ, hogy mi harminc, lehet az sok vagy kevés, vagy éppen elég… Az a műhely, amelyik a mai Autótechnikát hozza össze hónapról hónapra, amelyik kiadja, akinek sok benne az öröme, de van gondja is vele bőven, az idei évben lapkiadásának 30. évfolyamát írja. Nekünk, akik a kezdetektől szerkesztjük, nem kevés.

Amilyen hullámokat vetett velünk az élet, nem gondoltuk, hogy ez is elkövetkezik. Párizs jelmondatát kölcsönvéve: „hánykolódtunk, de el nem süllyedtünk”.

A rendszerváltáskor, annak előszele megérkezésekor már megnyíló lehetőségek sokakat cselekvésre ösztönöztek. Adott volt megtenni olyan dolgokat, melyek a fordulat előtt lehetetlenek vagy tabuk voltak. Esetünkben egy szakma felszabadításához, az ehhez kapcsolódó munkához való csatlakozás jelentette a megújító tevékenységet. Az autószerelés is állami monopólium volt, a maszek pedig éppen csak megtűrt, magára maradt, semmi esetre sem támogatott.

A személygépkocsik tengerárja, szinte cunami, szembe találta magát egy széteső addigi autójavító szervezettel, kapacitás-, szakember-, alkatrész-, garázsberendezés-hiánnyal, a maszekok szakmai felkészületlenségével. Korábbi zárt világunkba alig érkeztek az akkori nyugati technika autói és velük a javítási ismeretek, így lemaradásunk sajnálatosan adottság volt.

Hamar megfogalmazódott, hogy tanítani kell a modern technikára (ma már múzeumi darabok és igazi veteránok…) az autószerelőket, a szaktanárokat; kell a szakirodalom, kellenek tanfolyamok. És igen jó lenne egy szakfolyóirat is.

1990 tájékán verbuválódott az a csapat, akik soha nem csináltak ilyet és gyakorlati tapasztalatuk sem sok volt, de legalább tudták, hogy egy légszűrő alatt nem karburátor, hanem központi befecskendező van, és azt, hogy mi a gyújtómodul és mi az a Hall-jeladó, miért és mivel csinálja az ABS azt, ami ropogtatja a fékpedált, mi az, hogy kipufogógáz-elemzés és miért jó, ha egy futóműmérőnek négy feje van… (Ugye emlékeznek, hogy ez az újdonságsor akkor még mi mindent tartalmazott?) 1991-ben megjelent a SZAKI (Szakmai Ismeretek), néhány mára megsárgult lapból álló kiadvány, „őspéldány”, természetesen önerőből, melyről az írók sem gondolták, hogy ezt már autószerelői szaklapnak lehetne nevezni és hova fog vezetni. A mesterek dicsérő szavai, sokak lelkes támogatása nem tették kérdésessé, hogy a bemutatkozó példány után ebből rendszeresen megjelenő lapot kell készítenünk.

A kiadó és a szerkesztőség „vérvonala” mind a mai napig változatlan. Hiszem, tudom, hogy hitük, elkötelezettségük, ha talán érettebb is, de őrzik azt az új iránti kíváncsiságot, a megismertetés, tanítás izgalmát és belső kényszerét, amivel indultunk, és ami az igazi motoros erőt adja. Nem lett az Autótechnika (ezen a néven is már az idei a 19. évfolyam) jelentős szakma-szervezeti sajtóorgánum, de mint szaklap, elhaladva a konkurensek mellett, ma is egyedülálló.

Az automobilizmus és technikája, ma úgy látjuk, „örök” és a járműfenntartás ennek meghatározó része marad. Komoly tudással felvértezett szakemberekre soha eddig ekkora szükség még nem volt, mint az előttünk álló időszakban. Ma a tanulmányok 2050-ig néznek előre, rendkívül sokféle közúti-járműtechnikákat felvázolva, a fenntartható fejlődés jegyében.

Az Autótechnika a hiteles ismeretterjesztéssel, az előrelátás tájékozottságával, a „már másnap pénzzé tehető” információkkal tudja segíteni a napi munkát, a szakképzést. Ennek szolgálatában álltunk az elmúlt 30 évben és munkálkodni akarunk a továbbiakban is. Köszönjük és kérjük további megtisztelő figyelmüket!

az Autótechnika szerkesztősége