VAJON MI JÖHET MÉG EZUTÁN…

A műszaki ismeretterjesztő írások elkészítése, nem mondok újat senkinek, az információhoz való hozzáférésen múlik. A mi harminc-páréves gyakorlatunkban átéltük azt a fantasztikus információszerzésilehetőség-kibővülést, ami a legmerészebb sci-fit meghazudtoló módon nyílt meg.

A múlt század hatvanas éveinek a közepén cseppentem ebbe a világba, akkor még csak a kíváncsiság vezérelt, mi is van a vasfüggönyön túli autók világában. Számomra ennek, sokakkal együtt – diplomázó fiatalok, szakírók, kutatók, nyugdíjas mérnökök – egy módja volt, a műszaki könyvtárban, az OMIKK-ban való kutakodás. A Múzeum utca 17. szám alatti, egykori Károlyi–Csekonics-palotában lévő könyvtár igazi szentély volt, a hely szelleme varázsolt el, és talán vitt a mérnöki pálya felé. A faburkolású előtér, a hatalmas, lenyűgöző látványt adó, fából készült lépcső (ma is látható, és szebb, mint valaha), a katalógustár emléke felejthetetlen. Még egy fiatal is úgy érezte, ünnep volt odamenni. Szorgalmasan másoltuk nyugati lapokból a teszteket, készítettünk rajzokat a műszaki megoldásokról. Valamiféle fotóeljárással lehetett a lapoldalakról, mai szemmel nézve nagyon gyenge minőségű, másolatokat kérni. Mindezt csak azért mondom el, mert ez volt a műszaki információ megszerzésének egyedüli útja-módja nem is olyan nagyon régen. A kilencvenes évek elejétől, ekkor kezdtük a lapcsinálást, már lehetőség volt szakkönyveket, szaklapokat rendelni, ezeket hazai könyvkereskedésben megvenni. Már nem kellett sűrűn könyvtárba járni.

A nagyon friss információhoz a szakkiállításokon lehetett hozzájutni, mázsaszámra hoztuk a prospektusokat, kis szerencsével egy-egy szakterületi témában sonderdruckot, szakkönyveket is tudtunk szerezni. Például Frankfurtba csak autóval volt szabad kimenni a rengeteg „papír” hazaszállítása miatt. Volt egy csomagküldő szolgálat is a helyszínen, óriási papírdobozokban adták fel az újságírók a szerzeményeiket. Egyszer csak, meglehetősen hirtelen, változott az információátadás, CD-ket, majd DVDket gyűjtöttünk be, melyek már a hazaúton egy nagyobb szatyorban is elfértek. Majd ezek is kezdtek eltűnni, felváltotta őket a pendrive-korszak, egyre nagyobb gigabyte-okkal. Pár év után, ha információt kértünk cégektől, és vártunk egy minőségi pendrive-ot, kaptunk egy papírfecnit, rajta a QR-kód. Micsoda csalódás.

Mindezekkel egy időben a világhálón elérhető információk lavinaszerűen dőltek ránk, a keresők segítségével a tájékozódás is célirányossá vált, már az információkért nem kellett sehová sem menni. Karosszékből guglizunk, a világ hozzánk jött. Micsoda kényelem. Ez azért még nem a Kánaán, mert most az a baj, hogy túl sok az információ, és még dolgozni is kell… Mindezek csak forrásanyagok, azért, hogy cikk legyen belőle, kell az újságot író ember. Átszűrve az információkat, véleményt formál, útmutatást ad. Mi autótechnikások többnyire szakirodalmat készítünk, melyhez szakíró kell, aki szakmai tudásával, szakmai élettapasztalatával, témakört átlátó ismereteivel a forrásokat feldolgozza és a szakembereknek jól érthetővé teszi. Mondjuk, akár másnap a szervizmunkában hasznot is hozhat.

A 21. század húszas éveiben, napjainkban újabb óriási változást érünk meg. A végtelen információtengerből már nagyon nehéz kivenni a feldolgozandó anyaghoz szükséges információt. Ne mi keressük, bízzuk ezt az erre a célra készített szoftverekre. Mondjuk meg neki, mit akarunk! Ha már kikeresi az anyagokat, akkor már rakja is össze úgy, ahogy az író a „múltban” ezt csinálta. Magyarul, készítsen egy cikket. Írja meg a szerző beállítottságának megfelelően és stílusában, mert azt is meg tudja tanulni. Erre (is) képes a mesterséges intelligencia.

Jogos lehet a kérdésünk, már napjainkban is, egy cikk elolvasása után: vajon ki írta ezt a cikket? A kisördög dolgozni fog bennünk, ha alá is van írva, vajon Miszter Ismeretlen, azaz a mesterséges intelligencia? MI jöhet még ezután?