KÉPZÉSI EGYENSZILÁRDSÁG

Sokan keresik a megoldást a szakemberhiány enyhítésére, mely napjainkban szinte minden szakmaterületet érint. Az autófenntartó-iparban is kritikus a helyzet, a vállalkozások már a tragikus jelzőt is használják, és hozzáteszik: nagy baj lesz ebből. A megoldást illetően jobbára a többség tanácstalan. Az érintett körökben – munkaadók, tanárok, szülők – egy-egy ötlet elhangzik, hogy mit is kellene másképpen csinálni, hol lehetne javítani. Ha a felvetéseket összerakjuk, az derül ki, hogy a probléma okaként nem egy vagy két, hanem sok dolgot, sok helyet jelölnek meg. Ez természetes is, mert a képzés általában, a szakmunkásképzés pedig, mi úgy gondoljuk, kiváltképpen sokelemű láncolat. Hiába erős, hiába erősítjük meg egy elemét, az alig hat a rendszer egészére, sőt még gyengítheti is.

A képzési láncnak, elfogadható tűréssel, egyenszilárdságúnak kell lennie a bemenettől a kimenetig. Könnyű mondani, de az már valami, ha ezt felismerjük és igyekszünk a rendszer egészét áttekinteni és nem tűzoltást végzünk. A lánc elemeire – többnyire a lánc szereplőire – erőteljesen hatnak külső hatások is, melyek korrodálják a lánc egyes elemeit. Nem akarok rébuszokban beszélni: ezek a társadalmi hatások világméretűek is, amelyek az ifjúságot „formálják”. (A tanár tart a diáktól és jobban fél a szülőtől, mint az ördögtől…) Tehetetlenek vagyunk ezekkel szemben, próbálkozásaink kudarcra ítéltettek. Be kell látni, hogy nincsen visszaút. Új világot élünk. Tenni legfeljebb csak az elhibázott, a kor szavát nem értő munkaerő-piaci, képzéspolitikai döntések ellen lehet (ha lehet).

Az egyenszilárdság szinonimája a jó működőképesség. A működőképesség titka a feltételeknek megfelelő állapotok megléte. Ha van tanítvány, legyen tanító. A minőség mindkettőnél számít. Máris elakadtunk a hazai láncban. Kevés a jó szakmai tanár, utánpótlásuk szinte megoldhatatlan. Tanárképzés és továbbképzés, követelmények és ellenőrzés, elismerés és megbecsülés. Minden eleme fontos.

Fizetésüknek messze az ipariak átlagán felül kell lennie. Ők A tanárok. A „láncfelügyelet” mintha ezt még szavakban sem tartaná elsőrendű fontosságúnak, az biztos, hogy nem tesz érte semmit.

A duális képzés mámorában élünk, de hamar kijózanodunk. A feltételek ma olyanok, hogy szakmunkástanulót a kis- és közepes vállalkozások nem fogadnak. Ez a lánc másik, nagyon gyenge szeme. Már ez a kettő is elég ahhoz, hogy a képzés a jelenlegi járóbeteg állapotában legyen.

Korszerű oktatási eszközök. Vannak. Sajnos számos okból alig tudnak asszimilálódni az oktatásba. Vannak megszállott tanárok, akik ezeket aktívan használják az oktatásban, demonstrációs eszközöket maguk készítenek. Egy-egy fecske nem csinál nyarat. Néha pénz is van további eszközök beszerzésére, ha ügyesen pályáznak. Miért kell erre pályázni, szponzoroknál kuncsorogni?

Oktatási épület infrastruktúra. Kevés iskolának adatott meg, hogy legalább a mellékhelyiségeket fel tudták újítani.

Záró gondolatok, melyek tartalmát sokan sérelmezik. A közelmúlt egy agyrém hulláma, mely annyira a valóságtól elrugaszkodott, hogy először a fenntartóipar szikrát sem kapott: az autós szakmai képzés jövőjének meghatározásában az autógyárak igénye kapott prioritást. Egyedül az autógyártásnak nem kell autós végzettségű szakember.

A másik: változások indokolják a képzési struktúrák kiigazítását, akár gyökeres változtatását vélt vagy valós módosult helyzetekhez. Ha szükséges, meg kell tenni, de nem kétévenként, vagy akár évenként. A tapasztalatok megszerzéséhez, a „kísérlet” kiértékeléséhez időt kell hagyni, mielőtt egy újba belefognánk. Mi nagyon sietünk.