Vissza-visszatérő témánk a hozzá nem értés és az ebből fakadó károkozás. A semmiségektől (persze mindenkinek az a nagy dolog, amiben éppen „utazik”), egészen a legfelsőbb gazdasági, politikai szintekig. Minden problémás szakmai, köztük szakoktatási jelenséget, ügyet felvető cikkünknek, melyet ott nem mondunk ki expressis verbis, valahol ez az alapja. Előjön a pesszimizmusom: nem hiszem, hogy ezen lehetne gyökeresen változtatni, de enyhíteni legalább igen.

Vajon örök igazság az, hogy a hierarchiában, ha nem is mindenki, de nem kevesen azon a szinten vannak, és ott ártanak (ártanak azzal is, hogy nem intézkednek, halogatnak), ahonnan tovább már nem tudnak lépni, tehát megrekedtek saját inkompetencia-szintjükön. Lehet, hogy ennek tudatában is vannak és ott akarnak bizonyítani vagy az éppen általuk fel nem ismert dolgokat bagatellizálni. Ők azok, akik hierarchikus engedelmesség mintapéldányai, betű szerint betartják a szabályzatokat. Vagy ez csak a kezdetben szatírának szánt Peter-elv? Ugye, ismerik: „A hierarchiákban előbb-utóbb mindenki felemelkedik a saját inkompetencia-szintjére. A munkát azok az alkalmazottak végzik el, akik még nem érték el saját inkompetencia-szintjüket.”

Számtalan példa van arra, ez a bizonyítékokon alapuló gyakorlat, hogy olyanok döntenek, ügyintézkednek, akik az adott témában nincsenek a topon, akik a nem egészen jól sikerült előírásokat minden rugalmasságot nélkülözve alkalmazzák, akik túlbuzgóságból, kivagyiságból megmutatják a világnak, mi is a hatalom ereje.

Ennek oka lehet rendszerből fakadó és lehet „csak” emberi, a leghatékonyabb, ha a kettő ötvöződik… Visszavezethető tanulatlanságra, az ismeretek hiányára, ezek meg nem szerzésében a lustaságra, képességek hiányára, közrejátszik a nemtörődömség, kisebb-nagyobb gonoszság, a betartás, erősebb formában a bosszú.

Sajnos eszkalálódhat, mondván „ha te úgy, akkor én is úgy” és terjed, mint a vírus.

Sokak, sok helyen, sokféleképpen már megtapasztalták, ahogy beszélgetéseinkből kiderül. Tudják, nem itt kell keresni rá a megoldást, csak, mint mondják, tudjunk róla, esetleg „sajtónyilvánosan” hozzuk szóba.

Többször esik szó közbeszerzésről, pályázatokról. Nem nyitjuk ki ezt a „pofonos ládát”, a tartalma már közhely. Sokak meggyőződése, ebbe eleve belekódolt a korrupció. Írásunk témája a hozzá nem értés, na, ebből ezen a területen is van bőven.

A pályázati nyertes az, aki a legkedvezőbb, inkább a legkisebb (messze nem biztos, hogy optimális) árat adja. Akkor lehet ez valóban célravezető, ha a pályázati kiírás pontos, mindenre kiterjedő, szakmailag nagyon alapos. Többnyire ez az, ami hiányzik. A kiírás megfogalmazása tükrözte hozzá nem értést ki lehet használni és így adni ajánlatot. Kenés sem árt. Ha ezzel lesz valaki nyertes, az utána felmerülő nehézségek, tetemes pluszköltségek miatt fájjon a kiíró feje. Magának okozta, mert nem értett hozzá. Keserű tapasztalat az, hogy a közbeszerzési pályázat, pláne ha irányított, a legdrágább megoldás. „Olcsó húsnak híg a leve” és „a legolcsóbb a legdrágább” – nem kell ehhez egyetem…

A szakmai hozzáértés, áttekinthetőség és a nem korrumpálható ellenőrzés talán ezekkel lehet, az egyébként helyes elvű pályáztatás valóban célravezető.

A pályáztatás kényszere is probléma. Van, ahol értelmetlen. Itt kényszerűségből valakire szabják a kiírást és ál versenytársakat kérnek fel. Az „őrök” persze korrupciót sejtenek, pedig ők sem értenek az adott, konkrét dologhoz. Jó lenne, ha Einsteinnek nem lenne igaza, bár igaza van: „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” Lehet, hogy hozzáértéssel jobban mennének a dolgaink? Ezt bizony még alul ’s felül gyakorolnunk kell.