Ömlik a panasz mostanában, ha az oktatásról van szó, mindenfelől és minden szintről. Nincs ez másképpen a mi műszaki képzéseinkben sem. Ameddig a dolgok, a technikai rendszerek állandóságot mutatnak, némi evolúció még belefér, nincs semmi baj. A képzés ennek meg tud felelni, az emberek is elégedettek, mert az üzemelő technika fenntartásának ez megfelel, az evolúciós fejlesztéshez fejben is felkészültek. Boldog korszak! Az autótechnikában jó 50 éven keresztül tartott.

Ha ipari forradalom látszik a láthatáron, főleg, ha már nyakig benne vagyunk – itt a 4.0 –, sokszorozódnak a problémák, a megválaszolhatatlannak tűnő kérdések. A velünk élő technika még domináns, a tanárok – a műhely szakoktatóktól az egyetemi tanárokig – ezt tudják, ezt tanítják, de a gyártás, fejlesztés már más ismeretegyüttest, tudást igényel. Az iskolák tanárai (tisztelet a kevés kivételnek) továbbra is azt tanították, amit eddig, mert azt tudták, szinte tudomást sem véve a világ előre meneteléről. „Nem eszik olyan forrón a kását, a régi gépeket ki fogja fenntartani?” – „patópálságuk” fő érve ez. Ilyenkor jönnek azok a vélemények, miszerint a technikának naprakészen nem tudunk utána menni, adjunk biztos elméleti alapokat. Az ilyen képzettségűek a „való világban” idegennek érzik magukat, többségük elmenekül. A munkahelyek pedig türelmetlenek. Kell, hogy legyen valamilyen áthidaló megoldás. 

A szakmunkásképzésben centrumokat hoztak létre, ahol összpontosították az akkori csúcstechnikát, a régió iskoláinak tanulói ott ismerkedhettek meg ezekkel. A gondolat is vitatható, a gyakorlat pedig teljes csőd volt. (Mi pénzbe került!). Ilyesfélét a felsőoktatás is megpróbált, pályázatokon beszerezték a csúcstechnológiát képviselő (vajon meddig az?) mérő-, gyártóberendezéseket. Többnyire kihasználatlanulállnak, üzemeltetésük önmagában egy vagyon, munkát rá szerezni nem tudnak, a diák pedig nem mehet a közelébe se, nehogy a berendezéscsoda
elromoljon. (Mi pályázati milliárdokba került?)

A munkáltató gyorsan hadra fogható embereket szeretne kapni a képző intézményektől? Ilyen nincs! Számos kkv és a multik gyárai szeretik a saját nevelésű embereket. Emlékszem a MAHLE cégnél tett látogatásra: a tanműhelyben büszkén mutattak be néhány fiatalt, akik már a család harmadik generációját képviselték. De ismerek kkv-t, többet is Magyarországon, ahol egy-egy technológiára specializálódtak, például ők a beszállítók, azt jobban tudják bárkinél. A második generáció (mi még csak itt tartunk) többnyire már mérnök, végigcsinálta ugyan, biztosra veszem hasznára volt, de a munkájához nem sokkal tudott hozzájárulni. Azt a vállalkozásban tanulta meg és ott is szerzi meg a továbbiakhoz szükséges tudást, mert ez iskola a javából, jó értelemben vett kényszerpálya.

Nagy multi találmány a duális képzés! Erről már sokat írtam pró és kontra. A vállalat a maga orcájára képzi a fiatalt, csúcs dolgokkal találkozik (remélem) egy viszonylag szűk területen. Ha a duális képző helyre megy dolgozni – hova is menne máshová –, azonnal termelőerő lesz, a munkáltató elérte a célját.

Az autóról többször leírtam, hogy a mai képzési időben és általában is ma már „megtaníthatatlan és megtanulhatatlan”. Ismerjük fel, hogy nem is szabad a teljességre törekedni, ez eleve kudarcra ítéltetett. Tanítanak időt rablóan valamit, pl. egy programnyelvet, ami lehet, hogy holnap a szemétdombra kerül. Mintha ezt a „lehetetlenséget” a tanulók, a felsőoktatás hallgatói is éreznék. A tanárkollégák szerte az országban a tanulók teljes érdektelenségéről panaszkodnak. A multik gyáraiban olyan apró feladatkörökre darabolják a tevékenységet, hogy a szerelők, sőt a mérnökök is biorobottá válnak. A gyártásban ez a jó, mert egy „dobozkából” kieső helyére azonnal be lehet tolni az új embert. Azt, hogy miért van az átfogó ismeretekkel, a tudás „bespájzolással” szembeni érdektelenség, tudom is, meg nem is. Lehet, hogy ez az atomizáló biorobotizált jövőkép is tudatos mára a fiatalokban. Egy statisztika szerint a fiatal mérnökök többsége egy évnél több időt egy munkahelyen nem tölt el…