Szinte nap, mint nap úgy érezzük, féljük, és sajnos egyre gyakrabban meg is éljük, hogy életünk, gazdaságunk számos területén hátrányunkra nőnek a különbségek. Míg mások, országhatáron belül és kívül, el tudnak húzni tőlünk, mi, az utolérés csekély reménye nélkül lemaradunk, esélyeink rohamosan csökkennek. A válságból való kilábalás folyamata együtt jár széles társadalmi rétegek önmaguktól nem vállalt áldozatvállalásával, lecsúszásával. Ha a kilábalási stratégia mégsem vezet ki a válságból, az újabb terhek még jobban fokozzák a társadalmi egyenlőtlenségeket, sokak esélytelenséget. Az életszínvonal a „folyamatban” sajnos egyre alacsonyabb és egy idő után már nincs állami garancia a szociális biztonság egy minimális szintjére sem.

Úgy tűnik a kilábalás intézményesül és állandósul. Mi vagyunk, leszünk az örök kilábalók. Ha azt nézem, hogy például két és három számjegyű útjaink mikor lesznek jók, ez eleve vesztes, örökös programnak tűnik. Az egészségügyiek, tanáremberek bérfelzárkóztatásáról ne is beszéljünk itt, Közép Európa keleti harmadában.

Beszéljünk a szakmánk helyzetéről!

Sikerként kommunikálja a politika az autógyártó, alkatrészgyártó beszállító multik hazai beruházásait befektetéseit. Azok is! Sok embernek adnak biztos munkát, ma úgy tűnik belátható ideig. Nehezebb műfaj ez, mint például a telefonosoké. A multi túl nem fizeti őket, sajnos csak éppen hogy. Női munkaerőnél a segély szintjét éppen hogy csak meghaladja. Nyugati társaikhoz képest nagy az olló nyitása, egy ideig kicsit záródott, hétszeres hátrányból jött négyszeresre, ma mintha ismét nyílna. Egy fiatalnak ebből az életben elindulnia szinte lehetetlen.

Az autójavító iparból is embereket, szakembereket szív el. Az autógyári, beszállítói munkahely biztonságos, fűtött, közülük sok patika tisztaságú, különösebb izgalommal és felelőséggel nem jár, a munkahelyi problémákat fejben nem kell hazavinni. Míg ha marad az autójavításban, még alkalmazottként is problémahalmaz rakodik rá. Amiért vált, abban benne van egy másik olló nyitása, a technikáé. Az autójavítás egyre inkább nehezül. Az újdonságok, melyek hatványozottan hozzák magukkal saját, új problémáikat, nagyon lecsökkentik a javítómunka hatékonyságát, jövedelmezőségét. De a régiek is megviccelik szerelőket, mert már azok sem a Lada technikából épültek.

A nyíló ollókat tovább lajstromozva, sajnos a hazai járműállomány is szomorú képet mutat. Miközben hibridekről, villanyautókról beszélünk, az egyik vizsgálóállomás tulajdonosa mondja, még ennyi kispolskit tán soha nem látott, mely vizsgára jön, mint most. A kisfuvarosok teherautói is bangladesi szintűek, nem megbántva őket. A mezőgazdaság traktorai a veterántechnika remekei…

Vesszőparipám, az oktatás is ide sorolható. Tudom, nem könnyű a képzés rövid idejébe a sok korszerű, de ma már szervizfeladatot adó technikával legalább érintően megismertetni a tanulókat. Az AOTV feladatait adó cégek halk kritikája is az volt, hogy az utóbbi pár évek technikájában nem igazán ismerősek a versenyzők.

Baj van akkor, ha autószerelők nem tanácsolják a fiataloknak, gyermekeiknek, hogy ezt a szakmát válasszák. Ha a műhelyükbe kerülő tanulók tudását nem sokra – többen semmire – értékelik. (E sorok írója tud nagyszerű kivételekről, de ezek sajnos csak kivételek.) A „gimnazista +2” vagy a „gimnazista1+1” formáció elképzelés szinten jónak látszott. A gimnázium négy éve alatt a tanuló nyelvtudást szerez, jó matematikai, fizikai ismeretekkel vértezik fel. Ezek után a nagyon nem könnyű autószerelő, autóelektronikai képzés szakmára koncentrálva, jó alapokkal kerül ki a tanuló. Igen, de…

Kezdem azzal, hogy az autószerelő műhelyek legalább egy, de inkább két nyelven műszaki dokumentációban, diagnosztikában eligazodó, informatikai ismeretekkel bíró, jó műszaki logikával rendelkező, jó vagy kiváló kézügyességű, munkát szerető, önállóan dolgozni tudó, esetleg már gyakorlatot is felmutatni tudó fiatalokat keresnek. Ilyen csak a mesében van, de jó „alapanyagot” már joggal elvárhatnak. Azt mondják, munka lenne, ember nincs.

Akik érettségivel nyelvtudást szereznek, jók fizikából, matekből, azokból nem lesz autószerelő. (Talán a fizetős felsőoktatás terel ide fiatalokat, de itt is nyílik az olló – és a bicska a zsebben: a diplomások számában nagy lesz a már ma is meglévő ország lemaradásunk, pedig mi szellemi érték hozzáadók akarunk lenni.)

Nagy a lemaradásunk – nyílik az olló – az életen át való tanulásban is. Nincs meg a szakmai (ismét csak tekintsünk az autóra) tovább- és átképzés intézménye, akár több is.

Nyílik az olló a bóvli, silány termékek, autóalkatrészek és a minőségiek felhasználása között is. Alkatrésznek látszó valamiket építenek be javításnál az ügyfél kérésére. Ő nem bóvlit kér, de amennyit fizetni tud, abból csak ilyen jön ki.

Zárszóként elmondom, hogy ne legyen nagyon kesergő az írás végkicsengés, hogy vannak többen, akik viszont „leckéztetik” a mi szakmánkban is a járműipar kiválóságait, legyenek azok bárhol is a világon. Nemrég láttam egy speciálfelépítmény gyártót, egy autó-informatikában kiválót alkotót és gyártót, számtalan nagyszerű hazai autóalkatrész gyártónk, első beszállítónk is van. Sajnos nem ez az átlag. Félek, hogy a mi világunk még sokáig a permanens, nem túl sikeres felzárkózás világa marad.