Tudom, hogy nem „nem-e lehetne”, hanem „nem lehetne-e”, de ahogy ez a laza közbeszédben elterjedt, sajnos úgy lazul el a teljes autójavítás, fenntartás is. A „nem-e lehetne” korszakban minden szépen elkurvul.

Nincs olyan vállalkozás széles e szakmánkban, amelyik ne kényszerülne svindlibe (az értelmező szótár szerint: csalás, szélhámosság, becsapás). Becsületesnek indult, de már nem teljesen az, belesodródott, belekényszerült. A terhek súlya alatt összeroppan. Mert ha én elutasítom, máshol elfogadják, ügyfelet pedig ma létfeltétel nem elveszteni. Kiskapura játszunk. Ott tartunk a nem-e lehetne korszakban – ez csak egy példa –, hogy az autót a vizsgabázisra hibalistával viszi a nepper, és kérdezi, de először illően megszólít: „hé haver, ezzel átereszted? Ha nem, nincs harag, a kolléga úgyis megteszi”. Nem ott tartunk, hogy a xenont oda, ahova nem szabadna, beszerelik-e, hanem csak az, hogy „hé haver, a műszerfalon a visszajelzőt nem-e lehetne kiütni, mert igényes vagyok ám?"

Gyenge és hiányos a szabályozás és az ellenőrzés, elszáll ma minden, és nincsenek konzekvenciák. (A szegény hatósági ellenőr eltévesztette egyszer és oda ment ellenőrizni, ahová nem volt szabad, hogy mit kapott ezért.)

Vannak szakmánkra alkalmazott téves általános megközelítések: engedjük szabadjára, a piac majd szabályoz, és be fog állni újra az egyensúly. Amíg ez talán megtörténik – a tankönyvek ezt írják – mindenki mindent megpróbál, és így a rendszer lezülleszti azt, ami valahogy már egészen jó volt. (Bokorvécés, sufni vizsgálóállomás nyílhat ma komoly nagyberuházás mellé? Mert „nem-e lehetne?” Lehetett.) Kellene okos (beruházás)védelem. Működő struktúrákat – egy élő fát – nyesni, szemezni szabad, gyökerestül kitépve átültetni már kockázatos.

Autójavítóknak nem kell mondani, hogy más szakágak, melyek sajnos vagy nem sajnos, de kötődnek hozzánk, hogyan tudják magukat védeni. Emelőgépesek, munkavédelmiek, minőségbiztosítók, kalibrálók – aranyáron kényszerítenek ránk sokszor mérhetetlen butaságokat, kibulizták, összetartanak, miközben szekértáboruk, törvényekkel is védve, megtámadhatatlan. Rajtunk csak jót mosolyognak. „Ki se jöjjön!” – mondja egy vállalkozó – „csak mondja, mit fizessek!”. És ha ugyanaz az ellenőr másnap saját vagy céges autójával jön, első felvetése, „nem-e lehetne” elnézőbben, olcsóbban, mert tudja mester úr, nem könnyű az élet...

El kell dönteni, hogy komolyan kell-e venni a közúti közlekedés eszközállományának műszaki állapotát, a beépített alkatrészek minőségét, az ellenőrzést vagy nem. Ha igen, annak ezer ága, boga van, még akkor is, ha a racionalitás talaján maradunk. Ha nem, van ilyen a világban, nem is kevés helyen, akkor pedig „laissez faire, laissez passer”, azaz hagyjuk csinálni, hadd menjen minden a maga útján, de ez a mai felemásság a legrosszabb. Még a több mint fele másságnak is, mert állandóan lesniük kell...

Bocsánat, ez rémálom. Józan átgondolás kell. Az Autószerelők Országos Egyesülete szakmai kollégiumot hívott össze, képviselve a szakma számos ágát. A látlelet nem túl vidám. A döntéshozókhoz is eljuttatott észrevételekből talán a leglényegesebb, kérjük, ne a szakma nélkül próbáljanak rendszert váltani. Mi tudjuk, hol fáj, hol kell húzni és hol kell ereszteni, és észérveket el kell és el tudunk fogadni.

A szakma is tud önkorlátozó lenni. Van a nagy „mi” és vagyunk mi, akik a jövőnk érdekében is tudunk önkorlátozók lenni, szabályok mentén működni, amit nem lehet ’s nem engedélyezett, azt elutasítani. Ez éri meg hosszú távon, csak a mát éljük túl...

Úgy gondolom, talán csak szeretném tudni, hogy van ereje megújulni a szakmának. Sokan látják a bajokat a szakképzéstől a feketegazdaságon át, a rossz pályázati rendszerig és a túl gyors rendeleti szabályzásokon át az érdekvédelem gyengeségéig, megosztottságáig. Valaki úgy fogalmazott: az oszlopok megvannak, állnak, még tán erősek is, a tetőszerkezet omlott le. Lehet új (védő) tetőt építeni. Az új „viktoriánus” korszaknak volna mit tenni, hogy a „nem-e lehetne” korszakot lezárja. Nálunk is a remény hal meg utoljára.